TBG-2088S/P Online zavarossági elemző

A zavarosságot, a folyadékok felhalmozottságának mértékét, a vízminőség egyszerű és alapvető mutatójaként ismerték el. Az ivóvíz megfigyelésére használják, beleértve a szűrés által évtizedek óta előállított. A zavarosság-mérés magában foglalja a meghatározott tulajdonságokkal rendelkező fénysugár használatát, hogy meghatározza a vízben vagy más folyadékmintában lévő részecskék félkvantitatív jelenlétét. A fénysugarat a beeső fénysugárnak nevezik. A vízben lévő anyag miatt a beeső fénysugár szétszóródik, és ezt a szétszórt fényt detektálják és számszerűsítik a nyomon követhető kalibrációs szabványhoz képest. Minél nagyobb a mintában található részecskék mennyisége, annál nagyobb a beeső fénysugár szétszórása és annál nagyobb a kapott zavarosság.

A mintán belüli bármely részecske, amely áthalad egy meghatározott beeső fényforráson (gyakran izzólámpa, fénykibocsátó dióda (LED) vagy lézerdióda), hozzájárulhat a mintában szereplő általános zavarossághoz. A szűrés célja a részecskék kiküszöbölése az adott mintából. Amikor a szűrőrendszerek megfelelően teljesítenek és turbidiméterrel figyelnek, akkor a szennyvíz zavarosságát alacsony és stabil mérés jellemzi. Egyes turbidiméter kevésbé lesz hatékony a szuperisztert vizekben, ahol a részecskék mérete és a részecskeszám szintje nagyon alacsony. Azoknál a turbidimétereknél, akiknek nincs érzékenysége ezen az alacsony szinten, a szűrő megsértéséből adódó zavarosság -változások annyira kicsik lehetnek, hogy megkülönböztethetetlenné váljon a műszer zavarossági alapzajától.

Ennek a kiindulási zajnak számos forrása van, beleértve a velejáró műszer zaját (elektronikus zaj), a műszer kóbor fényét, a minta zaját és a zajt a fényforrásban. Ezek a beavatkozások additívak, és a hamis pozitív zavarossági válaszok elsődleges forrása lesz, és hátrányosan befolyásolhatják a műszer észlelési határát.

A turbidimetrikus mérés során alkalmazott szabványok tárgyát képezik részben a szokásos, a szokásos szabványok típusai és a szervezetek, például az USEPA és a standard módszerek, valamint részben a rájuk alkalmazott terminológia vagy definíció jelentésének jelentésére. A víz és a szennyvíz vizsgálatának standard módszereinek 19. kiadásában tisztázást végeztek az elsődleges és a másodlagos szabványok meghatározásakor. A standard módszerek az elsődleges szabványt úgy definiálják, mint amelyet a felhasználó nyomon követhető alapanyagokból készít, pontos módszertan felhasználásával és ellenőrzött környezeti feltételek mellett. A zavarosságban a Formazin az egyetlen elismert valódi elsődleges szabvány, és az összes többi szabvány a Formazin -ra vezethető vissza. Ezenkívül a műszeres algoritmusokat és a turbidiméterekre vonatkozó specifikációkat ezen elsődleges szabvány körül kell tervezni.

A standard módszerek most meghatározzák a másodlagos szabványokat, mint azok a szabványok, amelyeket a gyártó (vagy egy független tesztelési szervezet) tanúsított, hogy a műszer kalibrációs eredményeit egyenértékűvé tegye (bizonyos korlátokon belül) az eredményekhez, amikor egy eszközt a felhasználó által készített Formazin szabványokkal (elsődleges szabványokkal) kalibrálnak. Különböző szabványok állnak rendelkezésre, amelyek alkalmasak a kalibrálásra, ideértve a 4000 NTU formazin kereskedelmi szuszpenziót, stabilizált formazin -szuszpenziókat (StablCal ™ stabilizált formazin -szabványok, amelyeket stabcal standardoknak, stablical oldatoknak vagy stablCal -nak is neveznek, valamint a sztirol -benzin -kupolyom -mikroszkterek kereskedelmi szuszpenzióinak.